Egyetlen tollpihe vagyok, mit a végtelen Föld
hajított fel az éjszaka holdfényes egére.
Születésem egy szeszélyes, hirtelen fuvallat volt,
mi belevágott a csend szívébe, mélyen.

Bennem a napok peregnek szüntelen,
mint a homokóra finom szemei,
melyet egy láthatatlan kéz forgat mindig át.

Lelkem egy láthatatlan, tépett vitorla,
mit a jól ismert, öreg őszi szél sodor,
s létem, mint illékony, fehér pára, tán még egy ideig megmarad.
Minden szó is, mit kimondok, csak a légbe írt pára,
melyet a következő perc már oszlat el, hűs, törékeny formájából.

Éveim vad tengeráramlatokként,
szirt és szirt között húznak el,
nem kérdezve engem.
Vágyaim a szívemben égő parázs kis lángjai,
mik néha még életem szélvédett zugaiban pisloghatnak.

Sorsom titok, mint egy felhőbe rejtett
villám, melynek útját senki nem ismeri.
Csendben állok, ott ahol a kérdésem visszhangzik,
de a világ nem ad választ, csak szürkén néz reám.

Reményeim már csak szikár, kopott árnyékok,
miket a nap, e mindent felemésztő hős,
még őriz a délutáni fényben, s lelkem egy néma szélhárfa,
ami hiába zeng a válaszért, mert hangját csak a csend nyeli el.

Szél hozott, s majd szél visz el,
mikor már kérdésemre senki nem felel.
A vég, e szelíd, égi csend, hallom, ahogy lassan közeleg,
s testem, mint üres fészek, várja a telet.

Visszatérek oda, hol az életem szellőként kezdődött,
ahol az örök nyugalom fuvallata rejtőzött.
Nem leszek már semmi más, csak a falevelek mozgása halkan,
a lombok közt lebegő, halk, de tiszta dallam.

A fák lombja sem énekel, már nem hallom,
a szél, mi egykor felemelt, most hazavisz,
s letesz egy ismeretlen parton.

TM