A szívem egy elfeledett kincsesláda,
mélyen alszik, míg közben a lét morajlása
ráönti ezüst porát, a csendet.
Falán a vágy, mint egy borostyán,
oly szelíden futja be a múlt minden sebét.
S az idő, szövőnőként, az élet
fonalát húzza át a rejtett réseken.
Lelkem folyó, mi két part közt
feszül, egy örökösen sodródó titok.
Érzéseim, akár a nyárba tévedt téli szarka,
mi tollaiban hordja minden dermesztő hideg emlékét.
Égen a felhők, mint ezüst lepkeraj,
éppen csak érintik a tekintetem.
Gondolataim szikrázó, forró kövek,
miket tudatom, ez a lassan hűlő
lávafolyam görget maga előtt folyton-folyvást.
Minden emlékem egy régi, barna fénykép,
mit a fény, az az alattomos
halványít el, de nem tép szét teljesen.
A remény egy távoli tűz a hegygerincen,
parazsa izzik-ég, füstje ott a szélben
azt súgja, még van hová elérni, van hová menni.
Holnapom aranygyűrű, de csupán egy ígéret,
melyet ujjaimra nem húztam fel még.
Sorsom vizek mélyén mozgó holdfénytükör,
mit minden hullám megkérdőjelez, hogy amit látok,
az a valóság-e.
Csak egy homokóra vagyok, miben
a másodpercek aranyporrá omlanak.
Testem csupán egy lélek fészke,
egy üreg, hol a fagyott madárdal
várja a tavaszt s a felolvadást.
Bennem a csend, e néma hangszerjátékos,
végigvonul az éjszaka húrjain,
s találkozik lelkemmel,
ami elhagyott tengeri kagylóként még őrzi a messzi óceán elfeledett, mély zúgását, s a titkot,
hogy lehet, én vagyok a tűnő hidak partja,
hol a "volt" és a "lesz" egy pillanatra összeér.

TM