Én nem akarok fejemre ünneplő babért,
kíváncsi szemek tüzében hamuvá égni,
csak dalolni csendben önmagamért,
és csak az Istennek földig meghajolni.

Babérkoszorú hogy állna ősz fejemen?
Nevetne rajtam ez a hazug világ,
a babért a levesben jobban szeretem,
és eltörölném a hamisak torz mosolyát.

Nem vágyom már csillogó, nagy szavakra,
hol kongó érdem émelyít s vakít;
elég, ha egy halk fohász felszáll a magasba,
s megérinti szívek örök tavaszait.

Ha egyszer mégis tapsolna a tér,
én szégyenlősen húzódnék a sarokba,
mert ne a becsvágyás legyen az örökség -
lelkemben gyúljon igaz fény titokban.

A dicsőség? Csak pergő, üres por,
szél hordja szét, s nem marad sehol nyoma;
de egy halkan kimondott „köszönöm” akkor
tovább él bennünk, mi e csendben lett kimondva.

Én csak adnék, csendben, ami vagyok,
s ha eljön a holnap, megint új dalt hoznék,
s míg Isten felé fordulnak a csillagok,
én megőrizném igaz mosolyuk -
mert ez a valódi örökség.

TM