Tündérvölgy felett még ott lebegett a mézeskalács és a fenyőgyanta édes illata, de az ünnepi fények már lassan halványodni kezdtek. A karácsonyi forgatag után csend telepedett a tájra. A tündérek többsége behúzódott a meleg odúkba, teát szürcsöltek a kandalló mellett, és puha mohapaplanok alatt pihenték ki az év fáradalmait a legszebb ünnep után.
   Pille, a legkisebb tündérlány azonban nem talált nyugalmat. Szárnyai nyugtalanul rezegtek, és a szíve kalapált a kalandvágytól. Számára a csend nem békét, hanem unalmat jelentett.
   - Vajon mi történik ott kint, ahol véget ér a völgy, és elkezdődik az ismeretlen? – gondolta magában.
   Felkapta hát jégkék köpönyegét, és nesztelenül kisurrant a kristálytiszta téli éjszakába, hogy kiderítse az Ezüstös Erdő mélyének titkát.
   Pille messzebbre merészkedett, mint eddig bárki a kis barátai közül. Ahogy elhagyta a völgy védelmező dombjait, a fák törzse megvastagodott, az ágak pedig súlyos jégcsapoktól roskadoztak. A holdfény úgy csillant meg a havon, mintha milliónyi gyémántot szórtak volna szét a földön.
   Hirtelen megállt a levegő. A szél elült, és a hideg olyan metszővé vált, hogy Pille lehelete apró jégkristályokként hullott a földre. Egy hatalmas, zúzmarás tölgyfa tövében megpillantott egy alakot.
   A jó öreg Fagykirály volt az.
   Hatalmas volt, köpenye hóból és északi fényből szövődött, koronája pedig tiszta, átlátszó jégből faragott csúcsokból állt. Magányosan ült egy sziklán, és ujjai között egy apró, megfagyott kismadarat melengetett, vagy legalábbis próbált.
   Pille szíve először összeszorult a félelemtől, de látva az óriás szomorú tekintetét, odareppent hozzá.
   - Miért vagy ilyen bánatos, Felség? - kérdezte vékony, csilingelő hangon.
   Fagykirály lassan felé fordította jéghideg tekintetét.
   - Mindenki fél tőlem, kis tündér. Ahol én járok, ott megáll az élet, és elalszik a melegség. Én csak a telet hozom, de senki sem hív meg a kandallója mellé.
   Pille elmosolyodott. Tudta, hogy a hideg nélkül nem lenne pihenése a természetnek, és nem születnének meg a gyönyörű jégvirágok az ablakokon.
   - Én nem félek – mondta Pille, és apró, fénylő tündérporral szórta meg a király hatalmas tenyerét. - A tél nem a halál, hanem az álom ideje. Nézd!
   A tündérpor érintésére a király kezében lévő kismadár megmozdult. Fagykirály ereje megvédte a fagyhaláltól, Pille tündérfénye pedig felébresztette benne az életkedvet. A kismadár boldogan csipogott egyet, majd elrepült a csillagos ég felé.

   Ekkor Fagykirály arcán, életében először, egy halvány mosoly suhant át. Hálából egy apró, soha el nem olvadó Jégcsillagot ajándékozott Pillének.
   - Emlékezz rám, Pille. Amíg ez a csillag nálad van, a tél sosem lesz ellenséged, csak a barátod.
   Pille boldogan tért haza Tündérvölgybe. Már nem érezte az unalmat, hiszen tudta: a kinti világban, a leghidegebb sötétségben is lakozik valami fenséges és jóságos. Aznap éjjel úgy aludt el a meleg odújában, hogy a párnája mellett ott ragyogott Fagykirály ajándéka, emlékeztetve őt arra, hogy néha a leghidegebb szívben is ott rejlik a szeretet.
   Másnap reggel Tündérvölgyben a nap sugarai álmosan simogatták a hófödte házakat. Pille azonban már korán talpon volt. A torkában ott vibrált az izgalom, kezében pedig szorongatta a Fagykirálytól kapott szikrázó jégcsillagot.
   Ahogy kilépett a főtérre, a tündérek épp a karácsonyi díszeket pakolták el. Bodza, a bölcs gyógyfüves tündér, és Zümi, a leggyorsabb szárnyú hírnök, értetlenül nézték Pillét.
   - Mi az ott a kezedben, Pille? - kérdezte Bodza, és szemüvegét az orrára tolva közelebb hajolt. - Olyan fénye van, mint az északi fénynek.
   Pille óvatosan kinyitotta a tenyerét. A jégcsillag nem olvadt el a tündér kezének melegétől, sőt, hűvös, tiszta fényt árasztott, ami apró szivárványokat rajzolt a környező hóra.
   - A Fagykirálytól kaptam – suttogta Pille.
   A köréjük sereglő tündérek között rémült moraj futott végig.
   - A Fagykirály? Hiszen ő a fagyos halál ura! Meg akart babonázni? - kiáltották többen.
   Pille nem ijedt meg. Tudta, hogy barátai csak azért félnek, mert nem ismerik az óriást.
   - Nézzétek csak! – mondta, és a jégcsillagot magasra emelte.
   Abban a pillanatban a csillagból ezüstös fénycsóva tört elő. De ahelyett, hogy megfagyasztott volna mindent, valami egészen más történt: A jégvirágok életre keltek. A házak ablakain lévő jégminták csillogó, kristályos indákká nőttek, és egy halk zenére táncolni kezdtek. A fagyott dolgok édességek lettek. A tóparton lévő jégcsapok hirtelen tiszta, mentás jégnyalókává változtak, amiből a legkisebb tündérgyerekek is bátran törhettek egy darabot, és nagy örömmel fogyasztották. Mindenki, aki a csillag fénykörébe került, nem fázni kezdett, hanem egy különös, bizsergető frissességet érzett, mintha a tiszta téli levegő minden ereje átjárná a testét.
   A tündérek csak ámulva figyelték a jelenséget. Megértették, hogy a Fagykirály nem elpusztítani akarja a világukat, hanem ő a tél művésze, aki a maga módján szépíti meg a természet pihenőidejét.
   Bodza, a legbölcsebb tündér, Pille vállára tette a kezét:
   - Pille, te olyasmit láttál meg, amit mi az előítéleteink miatt sosem vettünk észre. Azt hittük, a tél csak a sötétségről szól, de te megmutattad a ragyogását.
   A tündérek örömükben ünnepelni kezdtek, körbeállták Pillét és ezt a varázslatos éneket énekelték a Jégcsillag Ünnepén, a csillagos ég alatt. A dalnak dallama tiszta és csilingelő volt, mint amikor a jégcsapok összeütődnek a szélben.

"Csillan a hó a völgy ölén,
alszik a rét a domb tövén.
Karácsony lángja messze jár,
de ránk köszönt a Fagykirály.
Ezüst a köpenye, jég a botja,
az egész világot fehérbe fonja.

Hé, Jégcsillag, szórjad csodás fényed,
téli éjben őrizd a létet!
Már a metsző hideg széltől sem félünk,
szikrázó, tiszta tündérfényben élünk.

Pille elhozta a hírnököt,
s szeretet gyúlt a jég között.
Ami fagyos volt, most ragyog,
várnak ránk a téli fagyok.
Fagykirály ölében most szunnyad a rét,
de tavasszal majd újra éled a lét.

Aludj hát erdő, pihenj csak mélyen,
Fagykirály vigyáz rád az éjben.
Tündérvölgy álma tiszta és szép,
akár egy hófehér, téli, gyönyörű kép."

   Attól a naptól kezdve Tündérvölgyben minden évben megtartották Jégcsillag Ünnepét. Nem vonultak többé vissza a házakba karácsony után, hanem kimentek az erdő szélére, és halk énekszóval köszöntötték Fagykirályt, aki – bár továbbra is magányosan élt a hegyek között – tudta, hogy lent a völgyben már nem félnek tőle, hanem várják az érkezését.
   Pille pedig minden este Jégcsillag fényénél aludt el, és álmában gyakran repült az Ezüstös Erdő felett, ahol Fagykirály óriási alakja barátságosan intett felé a hatalmas fák közül.

TM