Tündérvölgyben már mocorogni kezdtek a hóvirágok a tél fehér leple alatt, s elérkezett az idő, amikor Fagykirálynak lassan vissza kellett húzódnia az északi hegyekbe, hogy átadja helyét a Tavasztündérnek, Flórának.
   Azonban volt egy kis bökkenő, Fagykirály annyira megkedvelte Tündérvölgy lakóit és Pille társaságát, hogy idén nehéz szívvel készült az indulásra. Amerre járt, a bánatától még keményebb lett a fagy, és a szegény kis rügyek nem mertek kibújni a jég alól. Flóra, a Tavasztündér pedig hiába fújta meleg fuvallatát a völgy felé, a jégfal, amit Fagykirály korábban védelemből emelt, nem engedte be a tavaszt.
   Pille észrevette a bajt. Tudta, hogy ha nem segít, a természet egyensúlya felborul, a virágok elalszanak, a madarak pedig nem térnek vissza.
   - Meg kell mutatnom nekik, hogy a tél és a tavasz nem ellenségek, hanem egymást követő testvérek - gondolta Pille, és Jégcsillagát magasra tartva elindult a határmezsgye felé, ahol a hó és a friss fű találkozott.
   Pille elszántan repült a völgy szélére, ahol a levegő szinte vibrált a feszültségtől. Az egyik oldalon Fagykirály állt, lábai alatt még keményen csikorgott a hó, a másik oldalon pedig Flóra, a Tavasztündér lebegett, akinek ruhája ezer apró sziromból szövődött, és amerre lépett, a fű azonnal zöldellni kezdett.
Közöttük pedig ott magasodott a láthatatlan, jéghideg fal.
   - Fagykirály!  kiáltotta Flóra, és hangja olyan volt, mint a patak csobogása. - Ideje távoznod! A méhek már ébredeznek, a rügyeknek pedig napfényre van szükségük!
   Fagykirály sötéten nézett a leányra.
   - A völgy biztonságban van az én jégfalam mögött. Ha elmegyek, akkor védelmező falam is elolvad!
   Pille látta, hogy mindketten jót akarnak, de egyikük sem érti a másikat. Ekkor a két óriási hatalom közé repült, és magasba emelte Jégcsillagot.
   Pille nem a királyhoz vagy a tündérhez beszélt, hanem a csillaghoz.
   - Jégcsillag, ki a fagyból születtél, de tündérfény éltet, mutasd meg nekik az utat!
   A csillag ekkor különös dologra vállalkozott. Nem csak kék fényt árasztott, hanem átvette Flóra tavaszi melegségét is. A fénycsóva megérintette a jégfalat, de ahelyett, hogy egyszerűen elolvasztotta volna, átlátszó, csillogó kristálykapukká formálta azt.
   A jég nem tűnt el, de már nem volt hideg. Olyan lett, mint egy finom szűrő, ami átengedte a tavaszi napsugarat, de megállította a gonosz északi szeleket.
   Pille közben megfogta Fagykirály egyik hatalmas ujját, a másik kezével pedig Flóra selymes kezét érintette meg. Ahogy a két erő összeért Pille közvetítésével, Fagykirály kezében fagyos botja virágba borult, Flóra lábai előtt pedig gyémántként ragyogó jégvirágok nyíltak a fűben.
   Fagykirály egyből megértette, az ő ideje ugyan lejárt, de nem felejtik el.
   - Rendben van, kis tündér - mormogta mély hangján. - Elmegyek a hegyekbe, de a kristálykapukat itt hagyom. Őrizzék a völgyet, amíg vissza nem térek.
   Flóra hálásan nézett Pillére, és egy aranyból szőtt nárciszt tűzött a kistündér hajába.
   - Köszönöm, Pille. Megtanítottad nekünk, hogy a tavasz a tél leánygyermeke, és hogy a hideg készíti elő az utat az életnek.
   Fagykirály lassan köddé vált, és elindult a legmagasabb csúcsok felé, de amerre elhaladt, nem pusztulást, hanem tiszta, friss illatot hagyott maga után. Tündérvölgyben pedig aznap délután kinyílt az első valódi virág, aminek a szirmain még ott csillogott egy-egy apró, barátságos jégkristály.
   Pille leült a patakpartra, és nézte, ahogy az arany napsugár és az ezüst jég együtt táncol a vízen. Tudta, hogy ezután a völgyben minden évszak békében fér majd meg egymás mellett.

TM