Nem kérdez a csend, nem sürget az idő,
a gondolatok kabátját akasztóra teszem,
és hagyom, hogy a percek
csak úgy szaladjanak velem.

A szív nem bizonyít, csak dobban,
mint egy ósdi szúette óra,
egy elfelejtett szobában,
mi rég nem volt leporolva.

Most nem keresek semmit,
csak hagyom, hogy rám találjon
az, ami valahol már itt volt,
és pont most jön, hogy mellém álljon.

A nevem majd egyszer lehull rólam,
mint a felvett felesleges ruha,
és ami utánam marad,
nem hiányzik senkinek többé soha.

Ezért nem keresek semmit,
még a jelent sem,
csak azt az egyetlen percet,
hogy a csend együtt létezzen velem.

Egyszer, ha nem kell többnek lennem annál,
mint aki valójában vagyok,
akkor majd ott maradok,
ahol újra zengenek a dalok.

TM