Ezüst palástot ölt a néma erdő,
a táj fehér selyembe burkolózott,
s a szél arcomba vág,
olyan, mint tiszta lap, mit nem mocskolt be felhő,
s hol fagyos szélben alszik minden ág.

A szívünk most, mint egy kiszáradt, vén jászol,
mely portól szürke, s hideg fújja át,
de mélyén mégis halk remény parázsol,
s dacolva várja égi otthonát.

Mert nem a dísz, s az üvegcsillogás az,
mi átmossa az éj sötét falát,
a szeretet az egyetlen igaz válasz,
mi, mint hajnal, az éjt úgy töri át,
hogy minden árnyat aranyfénnyé váltson,
s az ember kapjon, fenn a téli égből, egy hatalmas csodát.

TM