1986 emlékezetes év volt számunkra. A faluszéli telken egész nyáron állt a bál, mészillat, téglapor és az építkezés állandó zaja töltötte be a mindennapjainkat. Mire a levelek sárgulni kezdtek, beköltöztünk az új házba, bár a kert még inkább hasonlított egy munkaterületre, mint otthonra. A kocsibeállóhoz odakészített betongyűrűk még csak félig földdel borítva hevertek, várva, hogy a végső helyükre kerüljenek lebetonozva.
   Egy hűvös, kopogós esős napon vettem észre a mozgást. Egy sovány, ázott szőrű anyakutya osont be a betongyűrűk sötét mélyére. Nem ugatott, nem kért semmit, csak behúzódott a föld alá, oda, ahol a biztonságot remélte. Hamarosan halk nyüszítés árulta el a titkát, oda kölykezett.
   A sors azonban kegyetlen volt. Nem sokkal később az anyakutyát elütötte egy autó az úton. Ott maradtak az árvák a hideg betoncsövek között, én pedig tudtam, hogy cselekednem kell. Egyenként szedtem ki a reszkető, gombócnyi kiskutyákat. Elszántan kerestem nekik helyet a faluban, sorra találtak gazdára a szomszédoknál, ismerősöknél.
   De volt egy, akit nem tudtam odaadni.
   Egy apró, fekete-barna foltos kis jószág volt, aki úgy nézett rám, mintha én lennék az egész világa. Tudtam, hogy a szüleim a nagy építkezés utáni fáradtságban talán nem örülnének még egy gondnak, ezért döntöttem, titokban tartom meg.
   A garázs egy eldugott sarkában csináltam neki puha fészket rongyokból. Napokig játszottam a "láthatatlan" gazdit. A konyhából mentettem ki a falatokat, a tejet pedig kis műanyag tálkában csempésztem ki a pulóverem alatt. Minden szabadidőmet vele töltöttem, suttogva beszéltem hozzá, ő pedig hálásan nyalogatta a kezemet, és sosem árult el egyetlen vakkantással sem.
   De egy kiskutyát nem lehet örökké titokban tartani. Egy este édesapám gyanakodva nézett rám, amikor harmadszor is "elfelejtettem" bezárni a melléképület ajtaját. Amikor fény derült a titokra, a szívem a torkomban dobogott. Azt hittem, vége a közös életünknek. De a szüleim, látva a ragaszkodásomat és azt a kis árvát, végül elmosolyodtak.
   - Jól van, ha már idáig megosztottad vele a vacsorádat, maradhat – mondta apu, és abban a pillanatban ő lett hivatalosan is az első kutyám.
   Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Ő volt a társam a falusi csavargásokban, a hűséges barát, aki a kerítésnél várt az iskola után, és aki pontosan tudta, mikor van szükségem egy vigasztaló bökésre az orrával. Az építkezés befejeződött, a házból otthon lett, de a legmelegebb fényt az az apró kiskutya hozta bele, aki a föld alól, a betongyűrűk sötétjéből indult, hogy végül a szívem közepébe költözzön.
   Ahogy teltek a hónapok, Morzsi és én elválaszthatatlanok lettünk. A kedvenc útvonalunk a kert végében kezdődött, átvágtunk a gyümölcsösön, ahol a fák ágai között már a szabad határ hívogatott. Imádtam ezeket a sétákat, de a szívem mélyén mindig ott bujkált a félelem. Mi lesz, ha valami elcsalja mellőlem? Mi lesz, ha elszakadunk, és nem talál vissza?
   Egy délután az erdő szélén, a poros földúton ballagtunk, amikor a sors próbára tett minket. Egy hatalmas vadnyúl ült az út közepén, hosszú fülei meg-megremegtek. Morzsi teste megfeszült, a vadászösztön pedig erősebb volt minden szónál. A nyúl megugrott, Morzsi pedig – mint egy kilőtt nyílvessző – utánaeredt a sűrűbe.
– Morzsi! Gyere vissza! – kiabáltam teli torokból, de a hangom csak elveszett a fák között.
   Vártam. Percekig, aztán órákig. Bejártam a környéket, szólongattam, sírtam, de csak a csend felelt. A nap lassan lebukott a dombok mögött, és nekem a legnagyobb fájdalommal a szívemben el kellett indulnom haza. Úgy éreztem, elárultam őt. Hogy megyek haza nélküle? Mi lesz vele éjszaka az erdőben?
   Pityeregve, az arcomat törölgetve léptem be a kapun. A szüleim rögtön észrevették, hogy valami baj van.
   – Miért sírsz, fiam? Hol hagytad a kutyát? – kérdezték, de látva az elkeseredésemet, csak huncutul egymásra néztek és elnevették magukat. Nem értettem a vidámságukat, amíg apám vállon nem fogott.
   – Na, ne búslakodj már. Gyere velem! - mondta titokzatos mosollyal.
   Levezetett a házunk pincéjébe. Ahogy kinyílt a kazánház ajtaja, a kiszűrődő melegségben ott láttam Morzsit. Ott feküdt a kazán mellett, békésen szuszogott, a bundája még egy kicsit poros volt az erdei kalandtól, de kutya baja sem volt.
   – Előbb hazaért, mint te, fiam! – jegyezte meg apám nevetve.
   Abban a pillanatban tanultam meg, hogy Morzsi számára az otthon nem csak egy hely volt, hanem az a pont a világban, ahol én és a családom vártuk. Megnyugodva feküdtem le aznap este, már tudtam, hogy bármilyen messze is vinné egy vadnyúl nyoma, az útja végén mindig hozzám fog visszatérni.
   Hosszú évekig hű társam volt, mígnem egyszer sajnos elszaladt az égi vadászmezőkre egy vadnyúl után, s onnan már szegény nem talált haza, hiába vártam.
   Ő volt az első kutyám.