Tündérvölgyben az aranybarna ősz lassan átadta helyét a zúzmarás reggeleknek. A völgy feletti Őrszem-sziklán két jóbarát ült egymás mellett, Brúnó, a hatalmas, cammogó barnamedve, és Sünkefe, a tűpárnára emlékeztető, kíváncsi kis sündisznó.
   Egész évben ez volt a szertartásuk. Tavasszal a rügyfakadást nézték, nyáron a méhek döngicsélését hallgatták a magasból, és minden áldott reggel végignézték, ahogy a nap első sugarai rózsaszínre festik az eget és a völgyet.
   A szél már hűvös volt, és Brúnó bundája sűrűbbé, tömöttebbé vált. Sünkefe is alaposan kikerekedett az őszi bogyóktól és almáktól.
   – Nézd, Sünkefe – dörmögte Brúnó, miközben egy hatalmasat ásított. – A felhők már hóval teltek. A völgy álomra készülődik.
   – Tudom, Brúnó – sóhajtott a kis sün, és közelebb bújt a medve meleg oldalához. – De mi lesz a napfelkeltékkel? Ki fogja nézni őket, ha mi elalszunk?
   Brúnó nagy mackó mancsával átölelte barátját.
   – A napfelkelték megvárnak minket, kispajtás. De most a földnek és nekünk is pihennünk kell, hogy tavasszal újult erővel örülhessünk a fénynek.
   A két barát nem akart messze lenni egymástól. Brúnó talált egy tágas barlangot közvetlenül a szikla alatt, Sünkefe pedig a barlang egyik védett, száraz sarkában készített magának puha fészket levelekből és mohából.
   Brúnó rengeteg fenyőágat hordott be, hogy a hideg kő ne hűtse át a testét. Sünkefe pedig úgy bevackolta magát a levelek közé, hogy csak az orra hegye látszott ki.
   Amikor az első hópihe lassan alászállt az égből, Brúnó még utoljára ránézett a völgyre, majd beballagott a barlang mélyére.
   – Jó éjszakát, Sünkefe! Álmodj sok almáról és a meleg napsütésről! – suttogta a medve.
   – Álmodj te is édes mézről, Brúnó! Találkozunk az első virágnál! – válaszolt vékony hangon a kis sün.
   Kint tombolt a szél, és a hó elfedte a barlang bejáratát, de odabent csend és békesség honolt. Brúnó lassú, mély lélegzetvételei ritmust adtak a télnek, Sünkefe pedig apró gombóccá gömbölyödve hallgatta barátja szívverését.
   Álmukban együtt jártak a Tündérvölgy végtelen mezőin, ahol a virágok sosem hervadnak el, és ahol a napfelkelte örökké tartott. Nem éreztek hideget, sem éhséget, csak a barátság melegét, ami még a legkeményebb fagyban is ott parázslott a szívükben.
   A tél hosszú volt, de Tündérvölgy lakói is tudták, amíg Brúnó és Sünkefe békésen alszanak, addig a völgyben is csend van, és amikor a legelső hóvirág áttöri majd a fehér leplet, az Őrszem-sziklán újra ott ül majd a nagy barnamedve és a kis sündisznó, hogy együtt köszöntsék az új tavaszt.

TM