Fejemben még szöszmötölnek félszavak,
szendergő pilláim mögött
elmélázva nyújtózkodik az idő,
és oly messze hív.
A távolban egy rozoga fahíd.
Fölötte titokzatos fekete felhő,
sebesen közelít,
futnék előle, de lábamban nincs erő,
a felhő már a földön szalad,
egy sötét emberalak,
valamit pusmog, kiáltanék,
de a szó torkomon akad,
most utolér, kérdőre von,
faggat:
- Bökd ki, mi a titkod?

Ám akkor hirtelen előbújik a Hold.
Hintázva hátradől az égen, és csendesen szól:
- Mondj egy verset, kérlek, ha lehet, szépet!

Szavaim gurulnak felé, és énekelnek,
mint mikor a csillagok gyermekekre néznek.
Akkor megáll az idő, értem nyúl,
karjába vesz és repülünk,
valami történik, és én nem értem,
de nincs bennem félelem.
Lenézek a Földre, fel az égre,
angyalok szárnya lebben,
beleolvad a madárcsicsergésbe.

Gondolataim útnak indulnak,
már nem félnek, bolyongnak,
nevetve reggelig csatangolnak.

Úgy aludnék pedig,
álom nélkül, csendesen,
száműzve valóságot,
fantáziát, emlékeket,
ahogy egy kis nyúl
éjszakára észrevétlen
a bokrok alján elpihen.

De reggel van újra.

Az ablakhoz lépek, s látom,
egy fázó galamb ül az ágon,
nézem.
Visszanézett,
mindent értett.
Az éjjel angyalok közé tévedt,
a csillagok közül egyet lehozott,
és a csillag a madár csőrében
hópehellyé változott.

2026. január 9.

TM