Egy csésze csend ül az asztalon,
benne a reggel lassan kihűl,
az ablaknál áll egy gondolat,
se jó, se rossz, csak figyel, belül.

Az idő ma mezítláb jár,
nem kérdez, nem siet,
hirtelen elég lesz ennyi is,
ez itt egy álomsziget.

Árnyék mozdul a falon,
talán emlék, talán csak fény,
a szív új szavakat tanul,
azt, hogy lélek és remény.

A csend szív mélyére lát,
mint egy tó, mely mindent visszatart,
ha kérdeznéd sem felelne,
csak ringatja, mit felkavart.

És mire este lesz a napból,
nem lesz se több, se kevesebb,
csak egy lélegzetnyi bizonyosság,
hogy az élet titkot rejteget.

A gondolat lassan leveti
a muszájt, mint régi kabátot,
alatta ott a puha igazság,
nem sietni is lehet áldott.

Egy madár átszeli a percet,
nem hagy nyomot, mégis marad,
valami benned most megérti,
hogy nem kellenek mindig szavak.

Az este gyertyát gyújt a tájon,
az árnyék már nem ellenség,
leül melléd, és hallgat veled,
mintha ez volna az egyezség.

És holnap, ha kérdez a világ,
csak ennyit mondasz halkan,
most tanulom, hogyan legyek,
nem több, nem más, csak magam.

TM