A lámpafény éles, de magányos ragyogása alatt állt, mint egy elfeledett szobor, amit csak az éjszaka szemlél. A fény glóriája kiemelte kontúrjait az őt körülölelő sötétségből, mintha a várakozás egyetlen pontja lenne a világban. Szemei két mély tükörként a távolba révedtek, az idő egy pillanatát keresve, melyet még nem érintett meg a valóság. A várakozás vékonyan, láthatatlan fátyolként borult rá, de olyan sűrűn, mint a lámpa körül gyűlő éjszakai pára. Minden porcikája feszült volt, mint a húr, amit még nem pengettek meg, magában hordozva egy csendes szimfóniát, melyet csak a szívében dobogó remény ritmusa szakított meg néha. Ez a pillanat nem az elszalasztásról szólt, hanem a reményteli feszültségről, a holnap ígéretéről, amely ott rezgett a lámpaoszlop hideg fémtestében és a levegőben, ami nem mozdult.
   A várakozás nem tétlenség volt, hanem belső mozgás, a lélek lassú, de kitartó utazása az ismeretlen felé. Az idő elfolyt körülötte, megkérdőjelezhetetlen hatalmú folyóvá vált, melynek partján állva várta ő, a nő, a megváltó átkelést. A lámpaoszlop a helyben maradásának megrendíthetetlen, szilárd pontja lett a lassan múló pillanatok örvényében. Arca, mint egy festmény, türelmet és kíváncsiságot vegyített. Tudta, hogy most a hiány és a teljesség közötti határvonalon áll, és az a bizonyos pillanat, amire nagyon vár, elkerülhetetlenül meg is érkezik. Ez a megérkezés pedig egy új kezdet, s új fejezet első betűje lesz életében, melyre egész lénye várt. Ott állt a nő, láttam benne, egy igazi csoda ő, csak várt, vagy vár, lehet, még ma is, ahogy az éjszaka vár minden egyes hajnal csodás ígéretére.

TM