Az erdő ma reggelre elhallgatott, mintha lélegzet-visszafojtva várta volna egy láthatatlan király érkezését. Nem hullott hó, mégis minden megváltozott, az éjszaka sötétjében a hidegnek ezüstös kedve támadt, s ujjai nyomán zúzmaravirágot hoztak az ágak.
   A táj olyan, mintha a természet hirtelen megöregedett volna, de nem a gyengeség, hanem a bölcsesség fehérségébe öltözött. Szakálla nőtt a télnek, s ez a zúzmarás szőrzet most sűrűn borít minden bükkfaágat, minden elszáradt kórót és elfeledett csipkebogyót. A fák állnak a fagyban, s a csipkeverő asszonyok finom munkájába burkolózva őrzik a csendet. Minden ág egy kristályba dermedt mozdulat, a gyertyánok koronája pedig úgy fénylik, mint egy óriási, égből alászállt csillár, melynek prizmáin megtörik a bágyadt januári fény.
   Ahogy a nap első, erőtlen sugara rásimul a tölgyek kérgére, az erdő ékszerdobozzá válik. Nem egyszerű fehérség ez, a zúzmara a tél néma zenéje, mely láthatóvá tette a szelet. A jégkristályok parányi lándzsái mind egy irányba mutatnak, hirdetve, merre járt az éji fagy lehelete. A lábam alatt ropog a hó, s kristályok pattannak halkan, mint az üveg, ha véletlenül hozzáérek egy-egy bokor széléhez.
   Ebben a kristályvilágban megáll az idő. A fenyők tűlevelei most nem zöldek, hanem ezüstszálakká nemesedtek, s a csipkebogyók vöröse úgy izzik a fehér prém alatt, mint egy utolsó, lüktető parázs a kihűlő kandalló mélyén. Olyan ez a zúzmarás erdő, mint egy templom, ahol a csend mond szentbeszédet, és ahol minden egyes gallyat a fagy szentelt fel fehér selyemmel.

TM