Fehér gyapjú leng a bükkök sudarán,
megpihen a csend az erdő udvarán.
Nem zizeg a levél, nem suttog a cserje,
fagyott kristály hull a tölgyeket ölelve.

Zúzmarás indák közt a fény is eltéved,
mikor tél keze ezüst fonállal varrja át a létet.
Minden gally egy csillámló s néma ígéret,
melybe a dermedés mély álmot éget.

Vastag és borzas e jégből szőtt sörény,
alatta alszik a tavaszi remény.

Köszönhetjük párának s a hideg szélnek,
hogy szakálla nőtt a vénülő télnek.
Ezüstös pelyhek közt, pataknál lent mendegél az alkony,
jégvirág nyílik, s hó ropog 
a hallgatag parton.

Csilingel az erdő, ha mozdul az ága,
fehérbe öltözött a fák némasága.
Mint puha bársony, a zúzmara lebben,
szunnyad a táj is e hűvös ütemben.
Minden kis tüske, mint gyémántos ékszer,
mit a fagy kovácsolt mesteri kézzel.

Hosszú már szakálla, akár földig is érhet,
miközben növeszti, altatót dúdol a vénülő tél
a fázós vidéknek.