Nem holt betűk, nem poros könyvtárak mélye,
nem csak a múzeumokba zárt falak,
a kultúránk a nemzet élő vére,
mely lüktetve a szívünkben marad.

Egy aranyszál az egész,
mi összeköti múltunk s a jövőt,
mint fészekben a féltett, puha pelyhek,
úgy óvjuk meg, s csodáljuk, mint gyermek a szülőt.

Benne van a puszták tágas csendje,
csipkékben a türelmes alázat,
s a verssorok, melyek, mint sziklába vert ékek,
megtartják ezt az ezeréves házat.

Nyelvünk a kulcs, mely titkokat nyitogat,
minden szavunk egy csiszolt gyémántként hívogat,
melyekkel lelkünk a világra villan,
ezzel elűzve rólunk, minden sötét árny elillan.

Kölcsey tolla fénylett azon az éjen,
s most is fénylik fenn az örök égen,
mint minden magyar szó,
mert kultúránk egy soha nem apadó forrás,
s szellemünknek egy csodás ezüstszárnyú hajó.

Vigyázzuk hát e lángot, mint a kincset,
s ne hagyjuk, hogy holmi közöny hamut szórjon rá,
mert ez tesz minket, itt benn,
bármerre is járunk,
e földön s az ég alatt igaz magyarrá.

TM