A falu szélén, ahol a dombok már a horizontba simulnak, élt egy idős asszony, akit mindenki csak úgy ismert: a Magvető. Nem azért, mert földet művelt - bár szeretett a kertjében matatni -, hanem mert különös szokása volt.
   Minden reggel, amikor a nap első sugara megérintette a háza ablakát, kilépett a kapun, és apró, fénylő magokat szórt szét maga körül. A gyerekek sokáig azt hitték, valami varázslat ez, mert a magok úgy tündököltek, mintha belülről világítanának.
   - Mit ültetsz? - kérdezték tőle egyszer.
   Az asszony elmosolyodott.
   - Reményt - felelte.
   A gyerekek összenéztek. A remény nem mag, nem virág, nem fa. De az asszony csak folytatta a szórást, nap mint nap, évszakról évszakra.
   Aztán egy különösen nehéz tél után, amikor a falu már-már feladta a hitet, hogy valaha újra zöldbe borul a határ, valami történt. A domboldalon apró fények gyulladtak ki. Először csak néhány, aztán egyre több, míg végül egész mező ragyogott a hajnalban.
   A fénylő magok kikeltek.
   Nem virágok lettek belőlük, nem is fák, hanem valami egészen más: apró, lebegő gömbök, amelyek melegséget árasztottak, és ahogy a falu lakói közelebb léptek, érezték, hogy a szívükben is fellobban valami.
   - Látjátok? - mondta a Magvető. - A remény nem tűnik el. Csak néha idő kell, hogy kicsírázzon.
   És attól a naptól kezdve a falu tudta: amíg valaki elültet egyetlen fény-magvat, addig nem jöhet olyan tél, amely végleg elnémítja a tavaszt.