A tél most néma kristály börtön,
ezüst páncél a fáradt földön.
A fagy fehér vasmarokkal szorít,
s emlékeimre sűrű havat borít.

De bennem még kél a nyári láz,
hol arany napfény a vízre hidat vázol,
s az elmúlt idő mézszínű árnyaival
a jég olvadó kapuin átgázol.

De nézd, a hó alatt a föld már álmodik,
a holnap zöldje virít, ahogy a tél távozik.
A tavasz lesz a fénynek friss, új kútja,
mi a telet a semmibe elfújja.

Várom a szellőt, mi selyemmel simít,
s a rügyek szemén a hajnal kivirít,
mert minden jégben ott lapul az élet,
egy új világ, mi a téli feltámadásból
szárnyra kel a nappal, s az új tavaszé lesz.