Szelídül a tél zord lehelete,
lágyabb a hajnal hűvöse,
a nap gyakrabban néz le a tájra,
finoman szóródik a fűszálra.

Fagyba fúlt ágak ébrednek,
rügyeikben suttog az új élet,
csendjükben valami motoszkál,
akár egy újra éledő madár.

A szél lágy szavakat hordoz,
simogat ázott avart, téli gondot,
érezzük, közel már a pillanat,
hogy a hideg végleg elszalad.

Várjuk a tavaszt halkan,
mint virág az ablakban,
mely szirmaival, ha megérkezik,
minden új reményben merítkezik.

Már érezzük, hogy valami közeleg,
finom neszekből épül az üzenet,
színekre vágyik minden téli szürkület,
a föld alatt moccan egy mély lélegzet.

Megindul lassan az ébredő világ,
tavasz szövi zöldbe gondolatát,
pár csepp eső koppan a dombokon,
s az új remény csírája kél a hantokon.

A madarak mind visszatalálnak,
köröket rajzolnak, fészekre szállnak,
és ahogy a reggeli nap átmelegít,
a szél friss illatokkal megrészegít.

Várjuk őt, a fényből születőt,
ki ránk borít derűt, meleg időt,
és ha igaz, majd itt is marad,
mert újra eljött a rég várt tavasz.

TM