Nem villámcsapás, mi a fát kettétöri,
nem is a tűz, mely a rőzsét felemészti,
inkább folyó, mi a sziklát gyötri,
de a partot halkan, puhán csak becézi.

Benne az, hogy örökké,
nem kőbe vésett néma vád,
hanem a szél, mely a vándornak tán fészket ád.

Te vagy a hajnal, mi szememen ébred,
én szürkület, mi válladra simul,
két külön hang, mi aztán egyetlen énekké lett,
mi csendben szól, tisztán s igazul.

Mint évgyűrűk a vén tölgy kérge alatt,
úgy épül körénk a sok megélt szép pillanat,
mert az igaz szerelem, míg tart,
zord télben is őrzi a régi dalt.

S ha majd az idő minden színt kifakít,
s a világegyetem is fáradtan megáll,
mi leszünk a fény, mit két szív irányít,
s hol a mindig a végtelenre rátalál.

TM