A szoba sarkában, az ablakon túli rozsdás ősz ölelésében úgy pihen a vén lemezjátszó, mint egy megfáradt, bölcs krónikás. Fakerete az idő mély tónusait őrzi, erezetében ott futnak az elmúlt évtizedek láthatatlan évgyűrűi. Ő nem egy szerkezet, hanem egy időgép, amelynek minden porcikája a szüleim fiatalságától lüktetett.
   Most, amikor a tű óvatosan, mint egy bizonytalan táncos, ráereszkedik a barázdákra, a csendet egy halk, otthonos sercegés töri meg, ez a múlt lélegzetvétele. A bakelit korong forogni kezd, és vele együtt fordul meg velem a világ is. A dalok nem hangjegyek, azok könnycseppek, nevetések és elfojtott sóhajok gyűjteményei. Minden dallam egy darabka apám és anyám közös hajnalaiból, amikor még a remény volt a legszebb melódia.
   A zene úgy áradt szét az új házunk szobájában, mint az asztalon égő gyertya fénye, melegen, és betöltve a réseket a szívek körül. A vén lemezjátszó fedele, mint egy kinyitott kódex, kottákkal és emlékekkel van teleírva, hirdetve, hogy minden karcolás a bakeliteken egy régi átélt, csodás, boldog pillanat lenyomata.
   Ahogy nézem a forgó korongot, szívem ritmusa igazodik dallamához. Ebben a szelíd pörgésben ott van minden, ami elmúlt, mégis örök.
   Mert bár az idő könyörtelenül elhaladt, a vén lemezjátszón a dal igazán sosem ér véget, míg van, ki emlékezzen rá, addig szüleim ifjúsága minden alkalommal újra és újra fényesen felragyog a fekete barázdák között.

TM