Fuss tél, szaladj, nehogy még itt maradj!
Láttam ma kint az erdőn, ahogy egy zúzmarás subájú öreg kimerülten botladozik a bükkök, s tölgyek között. Eddig tartott birodalma, a fagyos jégpáncél, mely hetekig gúzsba kötötte a patakok ezüstös torkát, most végleg megrepedt. A jégcsapok, e fagyott könnycseppek, sorra hullanak alá a sziklapárkányokról, mintha az elmúlás ritmusát dobolnák a felázott földön.
A tél volt az, de már nem az a büszke, fehér király volt, aki csillogó kristályokkal koronázta meg a hegycsúcsokat. Inkább egy fáradt vándor, aki rongyosra hordta hóköpenyét, s ahol most lépte nyomán sarka a talajt éri, ott fekete foltokat hagy a sárban, feltárva a föld mélyének türelmetlen lüktetését.
Nyomában ott loholt a langyos tavaszi szél, ez a láthatatlan, pajkos pásztor, aki elkergeti a szürke ködfátylakat az égről. Ez a szél nem vág és nem harap, hanem selymes ujjaival végigsimítja a fák csupasz ágait, ébresztőt fújva a mélyben szunnyadó rügyeknek.
A hóvirágok, fehér lámpásaikkal már jelzik az utat a fénynek.
A patak is felébredt álmából, és most fecsegve meséli a köveknek, hogy vége a csend fogságának.
A Nap, már nem csak néz, hanem lát is, tekintete aranyat olvaszt a maradék jégtáblák peremére.
Láttam én az erdőn, ott szaladt a tél, nyomában kacagva, a Napnak mosolyával arcán, repült a fák közt lágyan a langyos tavaszi szél.
Mosolyogtak a fák is, ahogy egyre szaporábban iszkolt, hátra sem mert nézni, a rétre is alig mert kilépni. Morcosan lihegve azért még visszanézett. " Még meglásd visszatérek, ha a hegyek csúcsáig elérek."
Ennyit mormolt felém,
s eltűnt a völgy hűs rejtekén.
Gondoltam, szaladj csak, öreg tél!
Senki nem sír vissza, ha már elmentél.
Vidd magaddal a fagyos némaságod, a dermedt reggeleid és a szürke alkonyokat.
Engedd át helyed a zöldülő avarnak, hol a Nap csillámló fényei, a pillangók szárnyával, minden téli bús emléket messzi elzavarnak.
Mert a föld már nem bírja tovább a várakozást, lélegezni akar, virágozni,
s újra élni, nem csak örökké remélni.
A tél utolsó, erőtlen lehelete a hegycsúcsokról, még megcsillan majd a hajnali dérben, de ez már csak a múlt halvány emléke lesz.
Amint a Nap arany ujjaival szétnyitja a felhők nehéz bársonyfüggönyét, a táj fellélegzik. A föld mélyén megmozdul az élet, a gyökerek titkos hálózatán át pedig felszökik az akarat, és a természet egyetlen hatalmas, zöld sóhajjal rázza le magáról a téli dermedtséget, s eljön végre a tavasz.