Törékeny lelketek oly rég az égbe szállt,
A védtelen testeteket elégették már,
Mondataitok folyton a fülemben csengenek,
Az aggódó tekintetetek megnyugtató erejét
Visszahozni, sajnos, már többé soha nem lehet.
Sétálok folyton piciny lépteitek nyomában,
Az elkerülhetetlen csapások során titeket kereslek,
Kutatlak benneteket úttalan-utakon át,
Szívembe zártan őrzöm édes emlékeinket,
Óvatos mosolyotok néha a fellegekből néz reám.
Mi oly ritkán ülhettünk le egy asztalhoz együtt,
Többnyire csupán a végtelen magányunk maradt,
Drága emlékeink tengere mégsem homályosult el,
A fehérnél is halványabbá vált messzeségben,
Kék és sárga csónakjaink útjai eltávolodtak már.
Budapest, 2026. február 25., A 14-es villamoson ülve.
TM