Az erdő mélyén, ahol a fák még a tél jeges ujjnyomát viselték törzsükön, a csend most nem nyugalom volt, hanem feszült várakozás. Ekkor érkezett meg ő.
   A Tavasztündér nem lépkedett, inkább csak átfolyt a tájon, mint az olvadó patakok első könnyei. Amerre járt, a fagyott avar megrezzent, és a zúzmara ezüstje lágy, harmatos smaragddá szelídült lába nyomán. Nem ruhát viselt, hanem magát a hajnalt öltötte magára, öltözéke fényből és a föld alól feltörő életerő illatából állt.
   Amikor tekintetünk összefonódott a tölgyek gyűrűjében, a levegő megremegett, mint egy hárfa húrja. Szemeiben nem csak a zöld szín vibrált, hanem a végtelen erdők ígérete sugárzott, ott lüktetett benne a rügypattanás türelmetlensége és a mélyben ébredő gyökerek suttogása.
   Olyan volt, mint egy halk kuncogás a sötétben, ami hirtelen elűzi a félelmet.
   Ahogy felém nyújtotta kezét, mozdulatában benne volt minden, ami maga az összes remény.
   Ahol ujjai a levegőt érintették, ott a hideg falai végleg leomlottak.
   Egyetlen leheletével a friss föld és az ibolyák édes aromája árasztotta el a fanyar téli levegőt.
   A némaságot felváltotta a fák ágain átfutó, halk zsongás, mintha az erdő maga lélegzett volna fel egy hosszú álomból.
   Nem szólt hozzám, mert a tavasz nem szavakban beszél. Ő a fény ígérete a sötét hónapok után, a bizonyíték, hogy semmilyen fagy nem tarthat örökké. Ott álltam előtte, s éreztem, ahogy a szívemben is felenged a jég, s helyet ad valami újnak, valami zöldnek, ami épp most akar belőlem kisarjadni.

TM