Rozsdás erek a föld hátán,
kanyargó, néma vágányok,
nem tudni soha, melyik váltónál
érnek véget az álmok.

Az ég súlyos, mint a bánat,
fellegekből szőtt nehéz paplan,
de lent a porban, a sínek között,
ott lüktet valami egy mozdulatban.

Két kéz, ha összefonódik,
megáll az időnek is kereke,
nem számít se távolság,
se a magány hideg szele.

Az egyik hús, a másik kő,
múlt és jelen egybeforr,
így lesz a pusztaság felett
szentély kavics és a por.

A múltban messze, két gyermek
figyeli a horizontot,
ők még akkor ott nem tudják,
a jővőben sorsunk mekkora csomókat kibontott.

Mert mehetnek a sínek ezerfelé,
lehet az út göröngyös, vagy árva,
amíg kezed az enyémbe simul,
nem leszünk a végtelenbe zárva. 

TM