Lassan lépkedett a lépcsőn felfelé.
Örült a csendnek, a csempéken megcsillanó
sok száz pici fénynek, a medence kékjének.
Csend volt, a magányosan úszók csendje,
A lassan úszók néma csendje.

Négy sávban egy-egy úszósapkás alak,
néma mozdulattal, szinte csak sodródnak,
Lassan haladva,
oda és vissza,
lebegnek a huszonöt méteren.

Kedvenc sávja a legelső, éppen üres.
A vaslépcső kemény és hideg.
Óvatosan a vízbe ereszkedett.
Hűvösnek érzi,
de néhány tempó után simogató,
arcán érzi az apró vízcseppeket.

Félig lehunyt szemmel, lassan úszik ő is,
Nem ver hullámokat, nem csap semmi zajt,
oly csendesen vesz levegőt,
inkább csak sóhajt.

Lágyan lebeg, lassan,
mint folyóba hullott falevél,
két karját előre nyújtva,
mint aki hiszi, hogy valamit elér,
ami elérhetetlen.
Tovaúszott egy régi percben.

Amikor még együtt szelték a vizet,
akkor is csendesen,
páros csobbanásuk meghitt volt és nesztelen.
Minden szembetalálkozás
egy apró mosoly, összekacsintás.
És minden fordulónál egy apró győzelem,
békesség, összetartozás, nyugalom
ringott a szelíd hullámokon.

Most öten szelik a vizet az uszodában,
csendesen, öt sávban,
Feszített víztükör fénylő utcáiban,
öt külön magányban.

2026. március 16.

TM