Lágy, aranyszínű fény szitált a város szűk utcáján, mintha maga az idő tartana fenséges szünetet. Ebben a megpihent pillanatban bontakozott ki az a csendes csoda, ahol két világ találkozott.
A gyermek, mint egy tiszta forrás, amelynek arcán a hajnal derűje fénylik, egy rubintvörös rózsát nyújtott át nagyapjának. Ez a rózsa nem csak virág, hanem a szeretet égő fáklyája, amely áthidalja az élet tavaszai és telei közötti szakadékokat. Keze még gyermeki és formálódik, most az együttérzés hídját építi a megfáradt, tapasztalt kezek felé. Ruhája az ártatlanság és a remény fehér leple, amely lágy kontrasztban áll az öregember zord, barna szövetével, aki maga a megélt évtizedek tekeredő, mély gyökerű fája. Ez a csodás ajándék azt suttogja, hogy életünk legmélyebb legsötétebb utcáin is találhatunk egy szál fényt, amelyet egy apró szív gyújt fel.
   Nagyapa, vastag, havas szakállával és kalapjával, mint az őszinte történetek kőbe vésett szobra, könnyes szemmel, s szeretettel fogadja el a virágot. Szemében ott tükröződik a múlt minden vihara és csendje, de a rózsa láttán valami megolvad benne, talán a magány vastag páncélja. A rózsa tövises szára a fájdalom elkerülhetetlenségét jelképezi, de bársonyos szirmai viszont a feltétel nélküli elfogadás és a kegyelem ígérete. Háttérben a múlt elmosódott alakjai, a világ zajos, rohanó folyama, mind eltörpülnek most e két lélek közti néma párbeszéd mellett. Csak én hallom, amit súg a macskakő az utcán halkan.
   -Tudod, a szeretet nem az időtől, a gazdagságtól vagy a kortól függő múló érzés, hanem egy örök, kimeríthetetlen forrás, amely generációkon át táplálja az emberi lelket, soha el nem hervadó lángként világítva be életünk.

TM