Az idő nem folyó, amely halkan sodorja napjaink tova, hanem egy kegyetlen szobrász, s mire észrevesszük munkáját, már kőbe véste a hiányt. Állunk a néma falak között, ahol a csendnek súlya van, mint a mázsás ólomnak, és a levegőben még ott vibrál egy el nem köszönt mozdulat, egy félbehagyott mondat fonákja.
   Amíg élnek, szeretetük olyan, mint egy láthatatlan védőháló a trapézművész alatt. Természetesnek vesszük a létét, sosem nézünk lefelé, csak ugrunk a mindennapokba, tudva, hogy ha zuhanunk, van, ami megtartson. Most azonban tudjuk, minden más lesz, mikor a háló kifeslett, és hirtelen megérezzük a mélység fagyos huzatát. Rádöbbenünk, hogy nincs többé az az önzetlen tekintet, amelyben sosem voltunk idegenek, kudarcok vagy felnőttek, csak gyermekek, a világ legfontosabb vándorai.
   Rájövünk, hogy az elszalasztott szavak kertjében mennyi elvetetlen mag maradt a markunkban.
   Szerettünk volna még, s szerettük volna megkérdezni a régi történeteket, amik most már végleg az emlékezet homályába vesznek.
   Bocsánatot kérni a türelmetlen legyintésekért, amikor a szeretetüket tehernek éreztük.
   Kimondani, hogy köszönjük, de a szavak akkor még túl nehéznek tűntek, most pedig túl könnyűek, mert nincs többé, ki már elkapja őket.
   Az ölelésük egy olyan kikötő volt, ahonnan bármikor kihajózhattunk, de ahol mindig várt ránk egy égő lámpás a parton. Most, mikor a lámpás kialudt, látjuk, hogy a partvonal lassan elmosódik. Hiába nyújtjuk a karunkat a semmibe, csak a saját emlékeink visszhangját szoríthatjuk magunkhoz.
   A szülők halála az a pillanat, amikor az ember visszavonhatatlanul az első sorba kerül az élet nevű csatamezőn, nincs többé pajzs előttünk, csak a tiszta égbolt és a saját árnyékunk.
   Már késő. A megbánás egy rozsdás kulcs, amely már nem nyitja az ajtót, amin kopogtatunk. Csak a szívünk kamráiban rendezgethetjük tovább azt a hatalmas örökséget, amit nem földi javakban, hanem mosolyokban, mozdulatokban, az ételek ízében és a fülünkbe csengő féltő szavakban hagytak ránk.
   Mostantól nekünk kell azzá a szeretetté válnunk, amit elveszítettünk, s hogy átadhassuk majd mi is, bennük kell, ha halványabban is, de tovább égjen az a láng.

TM