- Tudod, Valikám - mesélte az új szomszédjának -, amikor megszűnt a munkahelyem, sokan lettünk munkanélküliek, pedig már csak két évet kellett volna dolgoznom nyugdíjig. Három hónapig munkanélküli segélyt kaptam, majd előnyugdíjaztak, majd havi hetvenháromezer forint lett a nyugdíjam.
- Más bevételi forrásod nem volt?
- Nem, a férjemtől már rég elváltam, gyerektartást nem kapok, gyermekeim önálló felnőtt emberek.
- Hogy tudsz mégis megélni?
- Eleinte eljártam takarítani, az pótolt valamennyit, de sajnos a takarítást abba kellett hagynom a gerincem miatt, az orvos javaslatára.
- Első az egészség, igaz?
- Úgy, ahogy mondod ,Valikám. Még az a szerencse, hogy a kis szobába albérlőt tudtam fogadni, de a mellékhelységek, a konyha használata közös volt. Jól megvoltunk, nekem jól jött az a kis plusz pénz.
- Egy idő után az albérlőm elment, hazaköltözött a lányom. Hát őtőle nem kértem albérleti díjat, hiszen itt nőtt fel, ez az ő otthona is.
- Akkor hogy tudtál megélni?
- A rezsiköltségeket megosztottuk. És kérésemre szociális segélyt kaptam. Ez azóta is így van.
- Nem próbáltál párt találni?
- Kimondottan nem kerestem, de lett volna egy kedves férfi, azt akarta, hogy én költözzek hozzá. Nem bútorozok én össze senkivel, már megszoktam az önállóságot, nem hagytam volna el senki kedvéért az én kényelmes otthonomat.
- És ha te idehívod, elszórakoznátok együtt.
- Ezt is megpróbáltam, együtt tévéztünk, de közben ő elaludt, hát azért ne jöjjön ide.
- Ismerem ezt a problémát - nevetett Valika.
- Tudod, beosztom úgy a pénzemet, hogy megveszem a kedvenceimből a legfinomabbat, ami a legdrágább is, de csak havonta egyszer, amikor megjön a nyugdíjam.
