Azt súgta az éj,
hogy mindig remélj.
Egy holdfényes, halk remény,
mi ketten, Te meg én.

A szél mesélt a távolról,
egy régi, szép nyári álomról.
Szívemben ébredt egy sóhaj,
mint el nem mondott vallomás,
vágyaim most csillagokba írom át.

Azt súgta az éj,
hogy mindig remélj.
A hűs nyáresti szélben már
szívem csak téged vár.

Azt súgta a szél, búcsúnk csak kapu,
s mögötte a fájdalom elszálló hamu.
Engedd el láncod, mi földhöz kötöz,
s repülj hozzám, mint fény, a csillagok között.

Bársonyos szél simogatja arcod,
elfeledve minden régi harcot.
Virágillat száll a langyos égen,
tökéletes minden, mint régen.

Lassan búcsúzik a nap,
a szív is csendben, mélyen lángra kap.
Ó, bár sosem érne véget ez az éj,
ahol az emlék és a csend összeér.

TM