Néha beborul a tavasz-ég felettünk,
mindent megtanultunk, semmit nem feledtünk,
ma még fanyarabbak a szánkban az ízek,
a május majd illattal átölel, fizet,
érzem, készülnek a vigaszt adó nyarak,
mikor Veled sétálok a szivárvány alatt.

Elvadult, hadaró, trágár a közbeszéd
féled a szeleknek dermesztő erejét,
te szebben szólsz, akár egy avatott szónok,
ránk várnak tavamba nyúló, karcsú mólók,
ledőlnek mind a falak, sír, ki ma kevély,
glóriát ível a szivárvány a remény.

Kreatúrák hörgik fennhangon igazuk,
de sehova sem vezet már a régi út,
szikra izzik a meggyötört lelkek mélyén,
és minden bánatrög erőd adó élmény,
bennünk a szeretet, erkölcsi tartalék,
meglásd, szivárványt fon majd párából az ég.

Az utolsó gulyánk halálba vánszorog,
uborkáról, akácról döntenek nagyok,
a liliputi had gagyog reánk átkot,
Te csak nevess rajtuk, mert melletted vagyok,
szép, kedves ajkadról ne halljak most panaszt,
nem csak kocsmáros a somogysági paraszt.

Elfogyott a pénz a könyvre és festményre,
elsorvad a szép szavak, mondatok vége,
ma még pórnak címkéz polcról  a bolti ár,
de jobban írsz, mint fizetett irodalmár,
már szivárvány gyűjti öröm ködét köréd,
és forró nyaraink boldog ígéretét.

2014.