Ahogy a délutáni napfény átszűrődött a friss, üde levelek között, Brúnó és Sünkefe a Beszélő-szakadék felé vette az irányt. Ez a hely arról volt híres, hogy a sziklák között olyan különleges visszhang lakott, ami néha válaszolt az állatok kérdéseire.
   Ám ezúttal nem a visszhangot hallották meg, hanem egy halk, kristálycsengéshez hasonló sírdogálást.
   Egy hatalmas páfrány levelén egy apró, csillogó lény ücsörgött. Olyan volt, mint egy pillangó, de a szárnyai nem színesek voltak, hanem áttetszőek és ezüstösek, mintha tiszta holdfényből szőtték volna őket.
   - Egy Völgytündér! - suttogta Sünkefe tágra nyílt szemmel. Még sosem láttam egyet sem ilyen közelről.
   A kis tündér ijedten felnézett. A szárnyai remegtek, és az egyik kissé lelógott, mint egy megtört virágszirom.
   - Ne félj, kispajtás! – dörmögte Brúnó a legpuhább hangján. Én Brúnó vagyok, ő pedig Sünkefe. Mi történt a szárnyaddal?
   - A tavaszi szél túl erős volt – suttogta a tündérke, akit Lillának hívtak. - Egy tüskés bokornak sodort, és most nem tudok hazarepülni a Csillagfény forráshoz. Ha nem érek haza napnyugtáig, elhalványul a fényem.
   Sünkefe rögtön tudta, mit kell tenni. Emlékezett rá, hogy a bölcs öreg bagoly egyszer mesélt egy növényről, ami minden sebet begyógyít, ha tiszta szívvel adják.
   - Brúnó, szükségünk van a Harmatfűre! De az csak a legmeredekebb sziklafalon nő, ott, ahol a nap utoljára nyugszik le.
   A sziklafal túl meredek volt Brúnónak, és túl magas Sünkefének. Brúnó a hátsó lábaira állt, és magasba emelte mancsát. Sünkefe, mint egy kis akrobata, felmászott Brúnó karján, majd onnan a vállára, és végül a feje tetején át a kinyújtott mancsába.
   Sünkefe éppen elért egy kis mélyedést, ahol a csillogó Harmatfű zöldellt. Óvatosan leszakított egy szálat, és lemászott a medve hátán.
   Visszatértek Lillához. Sünkefe óvatosan a tündér szárnyához érintette a növényt. Ahogy a Harmatfű nedve hozzáért az ezüstös hártyához, a szakadás összeforrt, és a szárnyak minden eddiginél fényesebben kezdtek ragyogni.
   Lilla örömében apró köröket írt le a levegőben, aranyport szórva a két barát orrára.
   - Köszönöm, Tündérvölgy őrzői! - csilingelte a kis tündér. - Mivel megmentettétek a fényemet, adok nektek egy ajándékot, amit csak a tündérek ismernek.
   Lilla megérintette Brúnó mancsát és Sünkefe egyik tüskéjét. Abban a pillanatban a két barát szemében megcsillant valami igazán különleges.
   - Mostantól látni fogjátok az éjszakai erdő minden titkát is, mintha fényes nappal lenne. Így sosem tévedtek el, ha a csillagokat akarjátok nézni.
   Ahogy a nap végül lebukott a hegyek mögött, Lilla ezüstös csíkot húzva elrepült a forrás felé. Brúnó és Sünkefe ott maradtak a sötétedő erdőben, de a tündér ajándékának köszönhetően számukra a fák törzsei lágyan világítottak, az ösvény pedig ezüstösen fénylett.
   - Ez aztán kaland volt - jegyezte meg Sünkefe, miközben Brúnó bundájába kapaszkodva ballagtak hazafelé.
   - Bizony - válaszolt Brúnó. - Úgy látszik, Tündérvölgyben minden napra jut egy csoda, ha nyitott szemmel járunk.
   Mire a barlangjukhoz értek, az egész erdő halkan duruzsolt a tavaszi éjszakában, a két barát pedig tudta, ez lesz az eddigi legszebb évük.

TM