Tudom, most már ott fenn fényszálakból szövöd az éjszakát,
egy csillagösvény ,min jársz tovább.
Nem üres a szív, csak a csend lett mélyebb,
Te vagy a hajnal, mi elűzi az éjjelt.
A neved a szélben suhanó suttogás,
s minden felhő egy halk, lágy simogatás.

Bár már nem a földön lépkedsz, de a szívemben jársz,
ott az égi kertben, tudom, hogy vársz.
Lelkedből lett az égnek végtelen tükre,
s fényed itt maradt bennem, mindörökre.

Te vagy az eső, mi lemossa a múltam,
egy láthatatlan kéz, mi mutatja az utam.
Ha felnézek, látom a Hold az ablakod,
onnan vigyázol, s látom minden mozdulatod.
Nem mentél el, csak a színfalak mögé,
beszőtted magad a csillagok közé.

Bár már nem a földön lépkedsz, de a szívemben jársz,
ott az égi kertben tudom, hogy vársz.
Lelkedből lett az égnek végtelen tükre,
s fényed itt maradt bennem, mindörökre.

Minden madár dalában a Te hangod csendül,
de fájdalmam súlya lassan sem enyhül.
Tudom, a szeretet hídja az égig ér,
s ott vársz majd rám, hol nincs többé nappal, csak csillagos az éj.
S majd ott, hol Te most fényszálakból szövöd az éjszakát,
ott örökre velem maradsz
csillagként egy másik életen át.

TM