Arany fonalat font a Nap,
mi sűrű lombok közt átszalad.
Megérinti a völgy ölét,
hol ibolya bontja kék szemét.

Lila lángként lobban a fűben,
megfürdik e tiszta égi nedűben.
Szelíd szirmán a napsugár megpihen,
mint erdőn megfáradt vándor szíve idebenn.

Nem beszélnek, csak összenéznek,
részesei e halk tavaszi zenének.
A fény táncol, a virág hajlong,
amerre jársz szép tavasz zsong.
Az ibolya az erdő ékszere mi szerény,
s melynek a Nap reggeli fénye az örök remény.

TM