Valamikor 7 éves korom tájékán éltem a boldog gyermekek életet. Ez azt jelentette, hogy az udvaron labdáztam, ugróköteleztem, babát dajkáltam, hangyákat piszkáltam.
   Szóval volt sok fontos dolgom, és tettem is volna nyugodtan, ha nem keserítette volna meg az udvarunkban uralkodó kakas. Szép vörös, fekete tollazatú, mókásan kopasz nyakkal, és kis bóbitával a feje tetején.
   Ami igaz, az igaz, hogy rendet tartott a baromfiudvarban, egyetlen hangjára a tyúkok már ott sorakoztak körülötte. Én is vigyázzban álltam, amíg elvonult egyik saroktól a másikig.
   Fél szememmel mindig figyelnem kellett, hogy merre jár, mert ha nem voltam elég gyors, nem tudtam beszaladni előle, hamar a hátamon találtam.
   Egyszer nagyanyám azt a fontos feladatot adta, hogy a ház melletti területről hajtsam be a tyúkokat az udvarba. Bottal felfegyverkezve indultam, ahogy tőle is láttam. Ekkor már érezhette kakasunk a veszélyt, mert kaparta a földet, emelgette szárnyát. Egyáltalán nem vette jó néven, hogy átvettem a parancsnokságot. Hirtelen felugrott a mellkasomra, és megcsípett. Én ordítva eldobtam a botot, rohantam befelé, a kakas utánam. Apám kiszaladt a csetepatéra, és futtában elkapta a kopasz nyakat. Csavart egyet rajta, majd a testet egyik, a fejet pedig a másik irányba dobta. Ekkor megnézte a sérülésemet, és bizony éppen hogy elkerülte a szememet. Alatta díszelgett egy vörös pont.
   Kijött nagyanyám, meglátta a véres maradékokat, csípőre tette a kezét, de benne szorult a szó.
   A vörös pötty, mint bizonyíték, indok volt erre a tettre. Becsukta a száját, felkapta a kakast, és csak ennyit mondott: "úgyis le akartam vágni, már nagyon mérges volt."
   A tyúkok pár napig tanácstalanul bóklásztak mindenfelé, nehezebb lett a feladatom összeterelgetni őket. De azért, mintha vidámabban kotkodácsoltak volna, lehet, nem is bánták uralkodójuk elvesztését.

TM