Napsugár fújt ébresztőt a fáknak,
Csupa levél, ragyogással ébredtek.
Áthatolt a napsugár a lombokon,
Mint szívemben a remény tavaszon.
Suhogó patak rohan tova,
Selymesen öleli útjában a köveket.
Mintha dalolna nekik víg éneket,
Oly kedveset, leírni sem lehet.
Zöld, zöld reménység erdő mélyén,
Békés gerlepár ül a fészkén.
Turbékolnak, szép az erdő,
A madárdal benne zengő.
Láttál-e már békésebbet,
Hol a lélek megpihenhet.
Hol csendben él az erdő vadja,
Gyors patakban a szomját oltja.
S gyönyörű festményen, míg elmerengek,
Elém sodródnak ifjúkori emlékek.
Szerettem mindig erdőn járni,
Selymes patakban megfürödni.
Madárdallal énekelni,
Vidám szívvel útra kelni.
Erdőben andalogni,
Bujkáló napsugárral játszani.
Nyíló csodás virágra rátalálni,
Kakukkszóra ráfelelni.
Mámortól friss levegőt inni,
Szívemben, lelkemben felvidulni.
Erdő, látod, szeretlek téged,
Nekem titkod felcseréled.
Szívem dobbanását hallod,
Pedig csak képzeletben jártam ott.
Gyermekkorom szép emléke,
Gyöngyvirágot rejtett erdő mélye.
Sündisznó gurult tova,
Félénk őznek patakban csitult szomja.
Erdő, erdő, te Hanság Nagyerdő,
Emlékeimbe szépséged újra eljő.
Fáidról makkot szedtem,
Szép tájadat megéneklem.
Mosonmagyaróvár, 2014. április 29.
TM
