A székem karfáján egy darabka égbolt pihen. Ez a kék kötött kardigán számomra nem egy egyszerű ruhadarab, mely gyapjú és csipke, ez egy néma ölelés, amit édesanyám hagyott hátra az idő fagyos ellenszelében. Ahogy ott hever a délutáni fényben, puhasága gyermekkorom biztonságos fészkét idézi fel, ahol a világ zaja még nem talált rést a falakon.
   Finom fonalai közé anyám türelme van beleszőve. Minden egyes szem egy gondolata, egy sóhaja s egy mosolya, amit felém sugárzott a kötőtűk ritmikus koccanása közben. A dekoltázsa mentén futó csipke, mint a megdermedt zúzmara, törékeny és nemes, pontosan olyan, amilyen az ő méltósága volt a legnehezebb napokon is.
   Bár ő már nincs itt, a kardigán szövete makacsul őrzi a titkot. Ha arcomat a puha anyaghoz szorítom, a szálak közül előszökik a levendula és a frissen sült kenyér illata, az az összetéveszthetetlen anyaillat, ami iránytűként szolgált, ha eltévedtem.
   Ez az illat az ő láthatatlan lenyomata, egy édes, illanó üzenet a túlsó partról, ami azt suttogja még ma is, „Itt vagyok, vigyázok rád.”
   Gombjai apró, kék gyöngyökként fénylenek, mint múltunk elgurult pillanatai, melyeket már ez a ruhadarab fog össze egyetlen meleg emlékké. Amikor magamra terítem, nem csak fonala melegít, hanem az a felhőtlen szeretet, ami sosem kopik el, sosem bolyhosodik ki, és amit még a halál sem tudott kitépni szálai közül.
   Ez a kék szőttes az én eleven hidam az emlékeink és jelenem között. Amíg létezik, anyám óvó keze mindig a vállamon pihen.

TM