Mikor éjszaka felnézel az égre, láthatod, hogy az égbolt nem csupán sötétség, hanem egy végtelen, bársonyfekete óceán, amelyen a Tejút feszül át, mint egy ezüstös tajtékból font híd. Ez a világító folyam nem más, mint az univerzum emlékezete, az istenek által elszórt gyémántpor, amely megcsillan a végtelen idő partjain.
  Nem csillagokat látsz, hidd el, hanem a mindenség lélegzetvételét. A Tejút egy visszatartott sóhaj, amely az örökkévalóság és a jelen pillanat közé feszül. Úgy kanyarog fejünk felett, mint egy fekete hajba font fehér selyemszalag, amit egy láthatatlan kéz fésült szét az éterben.
  Milliónyi apró mag ragyog benne, amelyeket az ismeretlen keze vetett el a sötét ugaron, hogy aztán aranyló és ezüstös kalászokként ringatózzanak a kozmikus szélben.
  Az angyalok ösvénye is ez.
  Egy kísértetiesen fehér, foszforeszkáló lábnyomokból álló sor, ami a semmiből tart a mindenség szíve felé.
  A Tejút a csend látható megnyilvánulása. Olyan, mint egy mozdulatlanná dermedt vízesés, ahol a vízcseppek helyén naprendszerek várakoznak. Ebben a tejfehér derengésben az ember ráébred, hogy ő maga is csak egyetlen porszem ebben a gigantikus, lüktető világban.
  A Tejút nem is az égbolt dísze, inkább a lelkünk ablaka a végtelenre, ahol a sötétség a csillagok bölcsője.
  Ez az égi folyam az éjszaka gerince is, amely megtartja fejünk felett a kupolát, nehogy ránk szakadjon a magány. Amíg ott ragyog, addig tudjuk, a sötétségnek is van útja, és minden árnyék mélyén egy izzó, el nem múló fény lüktet, hogy irányt adjon és mutasson életünk sötétebb óráin is.

TM