A játszótéren találkoztunk, miközben az unokám a homokozóban vizesárkot ásott. Én addig apró kavicsokat, ágakat, leveleket gyűjtögettem, mint neandervölgyi ősanyám, ahogy örökül hagyta rám ezt a fontos tevékenységet. Ezek kellettek a következő homoksütemények díszítéséhez, ezért igyekeztem hasznosnak tűnni.
   Szóval, találtam egy lyukat, ami emlékeztetett arra, hogy tücsök. Egy darabig piszkálgattam hosszú fűszállal, mert gyermekkorban megtanultam, hogy a tücsök csiklandós, és erre előjön. Nem jött, úgyhogy megállapítottam, nem tücsöklak.
   Két másik gyerek is birtokba vette a homokozót, ezért gondoltam megmutatom nekik ezt a felfedezésemet. Hordták a vizet rendületlenül, próbáltuk úgy, mint az ürgeöntést, de nem jártunk sikerrel. Nem jött elő semmi és senki.
   Illetve egy giliszta tekergett egy idő után a szélén, amit belelökdöstem a lyukba, gondolván akkor, ő a tulajdonosa.
   Eltelt egy nap, újra kellett ásni az időközben beomlott vizesárkot, én megint gyűjtögettem, amikor megpillantottam két karcsú, de szőrös lábat, aztán még többet, majd sok csillogó szemet.
   Kibújt napozni a legszebb pók, amit valaha láttam. Rögtön el is neveztem Adonisznak. Kissé félénk volt az udvarlása, kibújt, de ahogy mozdultam, visszahúzódott. Azért próbáltam lefotózni, hát az első izmos lábait, pofikáját sikerült, a többit majd legközelebb. Viszek neki egy szép nagy legyet, hátha...

TM