Sötét ablakomon ma este
egy eltévedt madár koppant,
szárnya, mint szétszakadt levél,
ráborult a holdra,
ahogy vele párkanyomra a hideg szél betoppant.

Súgva szólt.
Ne kérdezd honnan jöttem,
kabátomban hideg utcák alszanak,
zsebemben összegyűrt hajnalok,
és néhány néma csillagdarab.

Ha beengedsz, nem viszek mást be hozzád,
csak egy félbehagyott esőt,
mely vállamon csöpög majd tovább,
s egy rozsdás kulcsot,
mely minden szívhez ugyanúgy idegen,
mint számomra szobád idebenn.

Szobádnak sarkában
majd megül mellettünk a csend,
mint öreg kutya a küszöbön,
s a lámpafény lassan
rátekeredik kezedre,
akár álomfolyók az éjszakában fáradt szemedre.

Mert kint a város
most üvegből van és ködből,
az utcák torkában meg villamosok sírnak,
s az emberek arcán megfagyott az idő,
megrémülnek olykor, mikor az égre villámokkal írnak.

Ne kérdezd meddig maradok,
a szélnek nincs hazája,
csak hadd dőljek le kicsit ide melléd,
mint vihar után az ázott madár,
megtépett fészkébe, szegény pára.