Úgy jöttél hozzám el, csendesen,
mint puha hó a háztetőre,
nem kérdezted, hogy szabad-e,
csak ráborultál a mezőre.

Nem vagy vendég, se kósza szél,
mely bezörget, s már tovalibben,
mint fészkére a néma madár,
úgy ültél el, szívemen is itt benn.

Lehetsz lámpa asztalomon,
mely sötét szobámba hajnalt éget,
vagy sűrű erdőn, hűvös árnyék,
hol a fáradt vándor ma is lépked.

Csak ülj le mellém, ne szólj szót se,
csöndünk úgyis mindent elmesél,
kabátodról lassan lekopik a kinti világ,
kályhámban pedig már béke, s a szeretet zenél.

TM