Március közepén látta meg a napvilágot. Hideg, télies idő volt. Anyja nehezen hozta világra, első gyermekeként született. Az orvos kérdésére, hogy mi legyen a kislány neve, arra sem tudott rendesen válaszolni. Az összes erejét elvesztette, amíg a világra hozta. Mondhatni, az orvos adta nevét, anyja nem így szerette volna hívni. Lássuk be, az indulás nem volt könnyű. Ahogyan az egész életük sem. Beteges, vézna és csúnyácska csecsemő volt. Életéből három hét telt el és már a halál angyala állt a kórházi kiságy mellett. Miért akar távozni máris? Nem ezt vállalta, vagy mégis? Mi történt otthon, mióta hazavitték? Menjen, vagy maradjon? Szabad akarat, de nagyon nehéz. Azrael megsimogatta a homlokát. A negyven fokos láz az angyali érintésre kicsit csillapodott. Kinyitotta szemét, némán köszönte meg a hűsítő érzést. A klinika ablakából lenézett az udvarra. Anyja a falnak támaszkodva zokogott. Apját nem látta sehol. Anyja és ő ketten vannak. Érezte anyjából a felé áradó szeretetet, a kétségbeesés és fájdalom bénító erejét. Tudta, nem lesz könnyű életük, de csak együtt tudják teljesíteni azt a fejlődést, amiért erre a világra jöttek. Visszatért a gyenge testébe és bólintott az angyalnak.
   Azrael némán távozott, helyét a csecsemő mellett Rafael, a gyógyítás angyala vette át. 

TM