Pár hét múlva Rafael mosolyogva köszönt el a gyógyult gyermektől. Újra haza mehetett. Emlékezett az albérleti kis szobára, a kiságyra, pár kis plüss állatra. Szerette volna érezni a szeretet melegét, a békét és a biztonságot, de a két felnőtt a felelősség súlya alatt teljesen megváltozott. Anyja szemén fáradság, aggodalom, fiatal szívében az elmúlás sötét árnya mély sebet ejtett. Egy egész életre szólót. Apja szemében a mellőzés tükröződött, mintha második helyre csúszott volna élete. Ekkor még nem sejtette, milyen mély szakadék felé veszi útját, amikor munka után nem hazaindult. A fiatal, tapasztalatlan szülők nem egymásra, hanem egymás ellenére kapaszkodtak. A bajok sorozata sorsukba volt írva. A szabad akarat nehéz döntések felé sodorták őket. Vádaskodtak, szenvedtek, küszködtek, a szív falán a kéreg egyre vastagabb lett. A gyermek kettő éves lehetett, amikor egy gyönyörű napfényes nyári napon, anyja egy kisebb táskába pakolt pár ruhát, kézen fogta, mély sóhajjal visszanézett a kicsi szobára és becsukta maga mögött az ajtót.
   A vasútállomásra mentek és felszálltak a vonatra.