Álmomban leült mellém az élet,
adott nekem sok szép, gyönyörű s csodás évet,
arcán a hajnal derengett,
szívében ezer csillag csendesen égett.

Kezében nem volt más, csak egy marék remény,
mely úgy izzott, mint tűz a tél közepén,
szava folyó lett, mely bennem utat talált,
s elsimított minden régi talányt.

Azt suttogta, ne féljek, a bánat csak vándormadár,
fészket nem rak ott, hol van szív, ki hazavár,
mosolya napraforgó lett a szürke tájon,
s virágba borult tőle elnémult világom.

Láttam, hogy az idő egy öreg kertész csupán,
ki könnyből rózsát nevel, majd egy szép délután
veszteségem köveiből hidat emelt csendben,
átjutottam rajta, s éreztem, odaát már minden rendben.

Álmaim padjára csendben leült mellém az élet,
épp csak megérintett, felébredtem,
s már a semmivé lett.

TM