Vannak völgyek, melyek éles némasága
késekként hasít a dermedt éjszakába,
végzetes szavakként szívünkbe fúródnak,
hol az átható sebek össze-összecsúsznak.

Vannak tavak, melyek minden csillanása
gyógyírként borul a szétszaggatott tájra,
szavak ezek is, melyek a szív mélyére érnek,
s a lyukak helyén lassan épül az új réteg.

A hegek fénylő sora mindig is megmarad,
őrzi a táj őket, mint Nazca-vonalakat,
de alattuk ott lüktet az égre néző föld,
és sarjadnak a színek, piros, narancs, zöld,

Felettük a kék ragyog, és ígéretképpen
felhővitorlák nyílnak egymás után szépen,
melyek azúr vizét szelik átvonulóban,
s a hegekre borulnak könnyáztatta csókban.

Vannak hegyek, melyek arany ragyogása
méltóságot borít a megtépázott tájra,
hangolják a lelket, mely békére lel bennük,
némaságuk dalol: gyere, újrakezdjük!

TM