Forró nyári napok borulnak a tájra,
s alattuk most minden lassabban lélegzik. A nap szüntelenül ragyog az égen, türelmes kovácsként izzásig hevítve a köveket, a háztetőket és az emlékeket is. A levegő áttetsző üveggé válik, mögötte pedig a világ finoman remeg, mintha maga a horizont is egy álom szélén csak egyensúlyozna.
A fák árnyéka ilyenkor menedék, hűvös sziget e lángoló tenger közepén.
A lombok közt megbúvó szellő olyan ritka vendég, mint egy régi barát, aki hangtalanul érkezik, de egyetlen érintésével elfeledteti a perzselő órákat. A tücskök zenéje a délután szívverése, egy végtelen dallam, összefűzi a földet az ég kék csendjével.
A köves utak fehéren izzanak, akár hosszúra nyúlt napsugarak, mik a messzeségbe vezetnek.
A tó felszíne olvadt ezüstként csillan, magába gyűjtve az ég minden fényét, miközben a víz tükrében a felhők lassan úsznak el, mint álmodó hajók egy hangtalan tengeren.
A nyár nem siet. Hosszú, meleg perceket csepegtet az idő poharába, hogy minden kortyából örök emlékek szülessenek. Estére a nap érett gyümölcsként gördül a látóhatár mögé, s az ég narancsba, rózsaszínbe, majd lassan sötétbe öltözik.
A felmelegedett föld még sokáig őrzi a nappal érintését, mintha nem akarná elengedni ezt a fényt, ami egész nap roskadó hatán pihent. Ezek a forró nyári napok arra emlékeztetnek, hogy a természet számára is van olyan égi áldás, mi szinte elviselhetetlen. Ilyenkor a fény nem is világít, hanem perzselve mesél, a meleg nem csak érezhető, hanem fojtogatva öleli át az embert. Aztán amikor az első esti szellő végigsiklik a tájon, olyan, mintha maga a nyár sóhajtana egyet, megbánva kicsit tettét, s a széllel csendesen odasúgja.
Bocsánat, hogy egy újabb tikkasztó,
s forró napot ajándékoztam az örökkévalóságnak.