Az életem nem mindig volt derűs. Sokszor úgy éreztem, hogy az ég elfelejtette kinyitni felettem a kékség kapuit, és a felhők szürke árnyéka alatt csak bolyongok, mint egy vándor, aki elveszítette iránytűjét. A remény olykor csak pislákoló mécses volt bennem, amit a sors szeszélyes szelei újra meg újra ki akartak oltani.
   Voltak napok, amikor a csend hangosabb volt minden kiáltásnál. Amikor a magány úgy telepedett lelkemre, mint téli hajnalokon a dér a fagyott ágakra. Az ember ilyenkor nemcsak a világot kérdőjelezi meg, hanem önmagát is. Vajon mennyit bír el egy szív, mielőtt repedésein át majd kifolyik belőle minden álom?
   De a lélek egy igazán különös kert.
   A legmélyebb fájdalom sem csupán töviseket nevel benne. Ha elég sokáig öntözi talaját a sok könny, egyszer csak csendben kivirágzik benne valami, amit addig észre sem vettünk.
   Egy apró, de törékeny kis virág, aminek a neve, remény.
   A sors viharai nem kérnek engedélyt. Berontanak az ember életébe, feltépik az emlékek ablakait, szétszórják odabent a vágyakat, s letörik a büszkeség ágait. Aztán, amikor már azt hisszük, hogy semmi sem maradt, egyszer csak meghalljuk szívünk legmélyén a csend halk dobbanását. Azt a makacs, kitartó ritmust, ami azt suttogja, még élsz.
   A viharok különös mesterek.
   Nem kérdezik, készen állunk-e a leckére. Csak megérkeznek, végigsöpörnek rajtunk, és mire elcsendesednek, valami megváltozik bennünk.
   A fájdalom csendes szobrászként faragta lelkemet, miközben én azt hittem, csupán összetört.
   Megtanultam, hogy a könnyek nem a gyengeség jelei és folyói. Inkább kristálytiszta patakok, amik lemossák a lélekről a keserűség porát. Minden elveszített álmom után majd születik egy új hajnal, még ha sokáig nem is látom a fényét. Mert a nap nem tűnik el örökre, csak a felhők mögött gyűjti az erejét.
   Rájöttem arra is, hogy a legszebb virágok nem az élet sima ösvényei mellett nyílnak. Hanem a sziklák repedéseiből törnek elő, ott, ahol senki sem várná az életet. Az emberi lélek is ilyen. Amikor a sors nehéz kövei összenyomják, akkor találja meg majd azt a rejtett forrást, amiből újra és újra élet fakad.
   Ma már másként nézek sebeimre is. Nem rejtegetem őket, mert mindegyik egy néma történet arról, hogy egyszer már legyőztem valamit, ami akkor legyőzhetetlennek tűnt. A heg nem szégyen. A heg a lélek mosolya, ami túlélte a fájdalmat.
   Az idő egy lassú folyó. Nem siet, mégis magával görgeti a bánat legélesebb köveit, s simára csiszolja majd azokat. Amit ma még egy elviselhetetlen tehernek érzünk, arra egyszer majd úgy tekintünk vissza, mint egy messzi hegyvonulatra, tudni fogjuk, milyen nehéz volt egyszer rég megmászni, de azt is, milyen csodálatos a kilátás csúcsáról.
   Hiszem, hogy minden ember szívében él egy madár, amit nem lehet kalitkába zárni. Néha megtépi a vihar tollait, néha elfárad a hosszú repülésben, de mindig talál magában annyi erőt, hogy újra az ég felé emelkedjen. Mert a szabadság nem a szárnyakban lakik, hanem a hitben.
   Aztán, amikor majd egyszer végleg elülnek a viharok, nem ugyanaz az ember áll majd a napsütésben, aki egykor reszketve nézte a sötét felhőket. A lelke mélyebb lesz, mint az óceán, türelmesebb, mint az öreg erdők, és fényesebb, mint a harmatcsepp, ami a hajnali nap első sugarát őrzi.
   Mert az élet nem azért szép, mert mentes a viharoktól. Hanem azért, mert minden megtépázott fa új ágat és levelet hajt tavasszal, minden összetört szív képes újra szeretni, és minden könnycseppben ott rejtőzik egy szivárvány ígérete.
   Azóta már nem félek a vihartól.
   Ha meghallom közelgő mennydörgését, tudom, hogy valahol a felhők mögött már készülődik a fény is.
   A lelkem, mint sokat látott öreg tölgy az idő peremén, mélyre eresztette gyökereit, az ég felé emelte ágait, és tudja magában, hogy a vihar majd elvonul. De amit megtanul tőle, az örökké megmarad.
   Az idő lassan megtanított arra is, hogy minden hajnal egy néma ígéret. A nap nem kér számon semmit az éjszakától, egyszerűen csak felkel, és újrafesti az eget, s talán nekem is így kellene minden reggel újrakezdenem, nem a tegnap romjait számolva, hanem a holnap fényeit keresve.

TM