Ülök a parton, s emlékeim mind szívemben tartom,
a tó tükrében ring a múlt, mi már kissé megfakult.

A nádas mélyén régi nyarak sóhaja lebben,
s szívemre hull itt az elfeledett, fénylő csendben.

A víz ezüst szőnyegként fut a part ölébe,
mint egy, az időt őrző titkos ösvény, a messzeség ködébe.

Felhők hajóznak messze a kéklő ég alatt,
s viszik magukkal mindazt, mi bennem még megmaradt.

Látom, ahogy a nap arany kulcsként lassan kinyitja az est kapuját,
s a tó ölébe rejti fénylő utolsó mosolyát.

Már az alkony szele szitál gyöngyöt a tó fodrozó hátán,
s emlékeim felkapva, viszi tova elszálló madarak szárnyán.

Ülök a parton, s hallom, ahogy a szél a vízzel összesúg,
s engem, lelkem tavára, egy régi csillag szemfénye örökre visszahúz.

TM