Gyermekként álmodtunk egy világot,
szivárványos, színes boldogságot,
hol minden csak játék és kacagás,
az élet egy felhőtlen babaház.

Hittük a felnőttek igazságát,
elfogadtuk a szavak tisztaságát,
elég volt karunkat kitárni,
már jöttek is ránk vigyázni.

De egyszer fel kellett ébrednünk,
nyílott a szemünk, és értelmünk,
megláttuk mellettük az árnyékot,
a jó és a rossz szándékot.

A kővel nem csak játszani lehet,
betörhetik vele a fejed,
a gránát sem mindig alma,
tűz, és valaki hatalma.

Lassan eltűntek az álarcok,
jöttek a hibák, és kudarcok,
felismerte szemünk a hazugot,
szánkra pedig tettünk lakatot.

Elfogadtuk a parancsokat,
csodáltuk a gazdagokat,
félni kezdtük a holnapot,
feledtük a boldog tegnapot.

Levágták a szárnyainkat,
elvették az álmainkat,
karunkat már hiába tárjuk,
az utunkat végtelenül járjuk.

Ha gyermekkorunkra emlékezünk,
van sok szép történetünk,
pillanatra újraélnek,
álmainkban elkísérnek.

Dédelgetjük ábrándjainkat,
visszavágyjuk elvett szárnyainkat.