Tudod, néha eltűnnék hirtelen,
mikor úgy érzem idebenn,
hogy körülöttem minden idegen.

Mintha köd lennék egy eltévedt reggelen,
mint ablaküvegen felejtett lélegzet,
amit letöröl az első reggeli fény,
és senki nem kérdezi, hová lettél.

Tudod, vannak esték,
amikor a csend is túl hangos,
és a szívem egy bezárt pályaudvar,
ahol minden vonat elmegy,
de egyik sem hazavisz.

Ilyenkor a holdat zsebre tenném,
hogy legyen valami halvány iránytűm,
mert bennem az utak, úgy érzem,
mind visszafelé vezetnek,
oda, ahol még hittem,
hogy nem kell mindig erősnek lennem.

Néha csak egy ajtó szeretnék lenni,
ami becsukódik örökre,
hogy végre ne lássam,
mennyi minden maradt odakint
abból, aki valaha voltam.

De talán az eltűnés
sem mindig végleges távozás.
Talán csak a lelkem húzódna kicsit félre,
mint folyó a partja árnyékába,
hogy csendben újra megtanulja
saját nevét.

S ha egyszer visszatérek,
ne kérdezd, merre jártam.
Csak nézz rám úgy,
mintha nem lett volna köztünk sok tél,
mintha a hiányom alatt
is ugyanaz a csillag őrizte volna az eget.

Mert tudod,
néha nem elmenni akarok,
csak egy kis időre
kikerülni ebből a világból,
hogy meghalljam végre,
ahogy bennem valami halkan azt mondja:
Ne menj, maradj!

TM