A nyár ezen a reggelen lassabban ébredt, mint máskor. Mintha tudta volna, hogy indulnia kell. Magára terítette aranyló, de még virágos köpenyét, hajába néhány napsugarat tűzött, s elindult az erdei ösvényen.
   A fák között még ott reszketett melege. A levelek zöld tengere halkan hullámzott felette, a madarak pedig úgy énekeltek, mintha az elmúlást akarnák dalukkal visszatartani. A patakmeder üresen kanyargott a fák lábánál, kitartóan várva az őszi esőt.
   A nyár megállt egy öreg tölgy mellett. Megsimogatta kérges törzsét, s a fa lombjai közt megcsillant a fény.
   Maradjak még? – kérdezte halkan.
   A tölgy nem felelt. Csak néhány levelet hullajtott le egyik ágáról. A levelek lassan forogtak a levegőben, mint apró aranyszívek, amelyek már tudják, hogy idejük lejárt. A nyár továbbment.
   Az erdő mélyén már ott várakozott az ősz. Nem érkezett zajjal, nem kopogtatott az erdő ajtaján. Csendesen csak állt a tisztás szélén a köd mögött, vállán már rozsdásszínű köpenyével. Haja vörös és arany levelekből font koszorú volt, szemében pedig ott ült az elmúlás bölcsessége.
   Amikor meglátták egymást, egyikük sem szólt. A nyár csak levette fejéről a fénykoronát, s az ősz kezébe adta. Ebben a pillanatban az erdő színe is megváltozott.
   A zöld lombok aranyba fordultak, a páfrányok rozsdaszínű csipkévé váltak, s a lehulló levelek ellepték az ösvényt, amin a nyár érkezett. A szél végigsétált kettejük között, s úgy kavarta fel őket, mintha régi emlékeket lapozna.
   A nyár még egyszer visszanézett.
   A tó felől halk nádsusogás érkezett.
   A víz felszínén még ott táncolt a délutáni napfény, de már hosszabbak voltak az árnyékok. A levegőben az érett gyümölcsök édes illata keveredett a nedves föld illatával. Minden egyszerre volt búcsú s ígéret.
   A nyár ekkor már értette, hogy az elmúlás ajtaja nem becsukódik mögöttünk. Inkább egy ösvény marad, amely ugyan továbbvezet, de azon vissza is lehet térni. Lassan elindult az erdő szélén túlra, ahol a fény már halványabb volt, az ég pedig őszbe hajló kékre váltott. Léptei nyomán még egy-egy napsugár ottmaradt a fűszálakon.
   Az ősz pedig továbbindult helyette. Aranyleveleket szórt az ösvényre, ködöt terített a völgyekre, s csendet hintett a fák közé.
   Az erdő nem lett szegényebb, csak másik arcát mutatja már. Mert a nyár nem tűnt el igazán. Ottmaradt a napfényben, a gyümölcsök mézédes ízében, a tó csillogásában, a nádas suttogásában, s minden lehulló levélben, amely az ősz tenyerében lassan majd emlékké változik.
   Így búcsúzik a nyár.
   Nem sírva.
   Hanem mosolyogva, mert már tudja, hogy egyszer, amikor majd az első tavaszi fény végigsimít az erdőn, utána nem sokkal ő is újra visszatér.

TM